Sz. Tóth Gyula jegyzete
Tanári notesz 8. (kézirat – részlet)
„A Petőfi
Irodalmi Múzeum díszes termében együtt volt: látvány–zene–hang–színek–formák,
azaz az Élmény. Oázis a szóval zsúfolt mindennapokban, ahol szótól gyötört a
lélek, szóba csavart fények alatt szótól vert sorsok forgolódnak.” Ezt írtam
2011. február 24-én, a „Szamárbőrünk” című 6. Tanári noteszben. Ismét hasonló élményben volt részem, ugyanott,
megint emlékest Wagner
Nándor tiszteletére, a közelgő székesfehérvári
„Wagner-szoborlelet” című kiállítás beharangozója. A remekül összeállított
műsorban voltak ismerős részek, olyanok is, amelyeket már elfelejtettem, és új
elemek is. Vagy csak mostanra érett meg bennem egy-egy epizód. Wehner Tibor tételesen
bemutatta a szobrokat, kalandos sorsukkal együtt. Kalauzolása közben felkaptam
a fejem, amikor megpillantottam a József Attila-szobrot. Az az alak jelent meg
előttem, amelyről Fehér M. István értekezett a József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája című
könyvében (Kalligram, 2004). A filozófus eszmefuttatása nagy segítséget
jelentett az Eszmélet francia
fordításának (Éveil) elemzése során. (Megjelent: Mélyből a magasba az ESZMÉLET francia fordításával =
Eszmélet, A tizenkét legszebb magyar vers 11., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs,
Szombathely, Savaria University Press, 2013, 347-365.)
Az összecsengések érzékeltetésére vázlatos
gondolatsort adok közre a feldolgozásból. A francia fordítás lehetőséget ad a
„termékeny” újraértelmezésre, nemcsak úgy, hogy a vers (mint az életmű fontos
része) az „újraolvasat tárgyaként” jelenik meg, hanem elméleti keretek között,
„dialógusviszonyba” hozható, ezáltal a költő egyenrangú beszélgetőpartner
lesz. József Attilával megtörténik a
dolog, az esemény. „A megértés létmódja az eseményjelleg”, idézi Gadamert Fehér
M. István. Ha ezt elfogadjuk (miért
ne tennénk?), akkor a költő és az (újra)olvasója kettős szerepben is
tételeződik: a költő mint az élet tanulója, megélője, értelmezője, s egyben –
más megvilágításban – tanítóvá válik. Érzelemmel, értelemmel létezik, megélt
tapasztalatait, értelmezési metodikával felkínálja, ebbe bevonja olvasóját. Az
olvasóból tanuló lehet.
Tehát a létmegértés a tét. Szaporodnak az
értelmezésvariációk: Fehér M. István tanulmánykötete meggyőző argumentumokkal
szolgál és tágra nyitja értelmezési kereteinket. Az Éveil nyomatékosítja: a megértés értelmezéséről van szó, amikor (az
ember) a „hétköznapi tevékenységi formáinak mindegyikében megértő-értelmező
lényként jelenik meg”. És a hermeneutikai fordulatra jellemzően
radikalizálódása, univerzalizálódása megy végbe, illetve jut kifejezésre”.
József Attila életfilozófiájában hangsúlyos az élet folyékony, folyamatszerű
jellege, a költemény feltárja: élettapasztalatainak keserves valóságát fájdalmasan-gyötrődve
éli, helyzetét-állapotát meg akarja érteni, és akar kitörni abból. Fogalmi rendszere nem spekulatív,
életfilozófiája konkrét elemekből táplálkozik. Itt kapcsolódásokat látunk a
heideggeri felfogáshoz: az életfilozófiában meghúzódó jogos motívum Heidegger
szerint abban áll, hogy „az élet valóságának kíván igazságot szolgáltatni”, és
nem „spekulatív rendszerekbe próbálja gyömöszölni a valóságot, s a tényleges
emberi életet...” És így jut túl József Attila a materialista világképen, a
metafizika többet kínál, életen túl: ég felé.”
Ezen a nyomvonalon eljutottunk oda, hogy
őszintén beszéljünk a „proletárköltőről”, arról a stigmáról, képről, amelyet a
központi politikától vezérelt magyar irodalomtörténet ráakasztott, és oly
nehezen szabadult tőle. Mára aztán már kitisztult a József Attila-kép, neki,
többnyire, megengedik a világkép gazdagítását, változtatását.
De nem volt ez mindig így, a költőt
kisajátította a kommunista párt ideológiája. És egyszersmind megmerevítette
költészetét, emberi alakját.
És akkor a kivetített fotókon ott a „mi
József Attilánk”. Összeállt a kép. Éreztem az összecsengéseket a fentebb
idézett anyagokban „írva” ábrázolt és a bronzba öntött alak között. A „mi”
költőnk hasonlított Wagner Nándor József Attilájára. Wehner Tibor érdekes és
fontos adalékokkal szolgált az 1954-ben felállított szobor fogadtatásáról. A művészettörténész idézett a korabeli
kritikákból: „A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállítás alkotásait elemző, a Szabad Nép című napilap 1954. január
18.-i számában közreadott kritikájában Németh Lajos művészettörténész
megállapította: „A tehetséges Wagner Nándor József
Attila-szobra – ha elhibázott is – a
helyes irányú keresést bizonyítja. A művész szakítani akart a megszokott
szavaló pózzal, a külsődleges járulékokkal. Szobra belső feszültségtől, tűztől
égő, rohanó, fiatal, sovány férfit ábrázol. A kezdeményezés, hogy hamis póz
helyett életet adjon, helyes volt, azonban nem sikerült József Attila igazi
egyéniségét megragadnia – egzaltált, beteges alakja mintha épp az
öngyilkosságba menekülőt jelenítené meg.” A műkritikus Péter Imre, a Természet és Társadalom című lap
kritikusa, ennél is szigorúbb ítéletet fogalmazott meg: „Wagner Nándor
József Attila-szobra egyike a
kiállítás legproblematikusabb munkáinak. Nem így és nem ilyennek akarjuk látni
József Attilát, a nagy proletárköltőt. Mégis, mélyen megrendít a beteg, halálba
induló költő alakjának felidézésével, emlékezetünkbe idézi a Horthy-fasizmust,
amelyben a költőnek el kellett pusztulnia.” (Lásd Wehner Tibor: Wagner
Nándor a Filozófus szobrász című
könyvében, 47. o.)
No, helyben vagyunk. (Még ma is
visszaköszönő, sőt forgalomban lévő ítéletek ideológiai, politikai körökben.)
Az Eszmélet-francia (Éveil), Fehér M. értelmezésvezetésében, a
művészetfilozófia felé vezető úton meg- és felszabadít e képtől. A művészet, ha
őszinte, ha olyan filozófiai mélységű, mint Wagner Nándoré, besegít. Művészetek
kapcsolódása: a vers ily módon találkozik a képzőművészi megjelenítéssel. Ez
akkor lehetséges, ha sikerül kiszabadulni az ideológiai-politikai
(elő)ítéletek, a szűkre szabott társadalomfilozófia, az ebből fakadó korlátozó,
„kisajátító” esztétika béklyóiból. (Ami ellen József Attila már oly korán
tiltakozott, és hárította! És másfajta „esztétikát”, művészi megismerést és
értelmezést fogalmazott meg.) A fordítás által történő újraértelmezés
lehetőséget ad esztétikai-filozófiai újraeszmélődésre, amihez segítségünkre
lehet József Attila művészetfelfogása. József Attila a lételméleti
művészetfelfogás felé mozdul el. Wagner Nándor is ebben a szellemben alkotott.
A francia nyelv átsegít az esztétikai mezőn,
általa, a fordító, Timár György közbevetései (képei, nyelvi-fogalmi készlete)
nyomán „valamiféle létmegértésben mozgunk” (mint ahogy Fehér idézi Heideggert),
és végképp elszakadunk (legalábbis igyekszünk) a magyar nyelv „kínálta” esztétikától.
Új olvasási folyamatban újraélés történik, és megértés, mely Gadamer szerint
„egyfajta történés” – élmény
születik, mely az „olvasói tudat autonómiája”.
Este a PIM-ben ez az autonómia nyitott, és
befogadta az érzésfonatú látványt, a „nézői tudat autonómiáját”. Baudelaire-rel
összefogva (Szabó Lőrinc fordításában): „Ahogy
a távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén, /
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, / egymásba csendül a szín és a
hang s az illat.” Hát, valahogy így találkozhattam Wagner Nándor József
Attilájával.
2013.
szeptember 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése