Tapló (nem csak) gyermekeinknek

Sz. Tóth Gyula cikke Wehner Tibor: Tapló. Kíméletlen Művészeti Napló, 1996-2006 című könyvéről

Megjelent: Agria, VII. évf., 4. szám, 2013 tél, 268-270.

 

Mi van a paraván mögött? Avagy: a freskók háttérmozgása. Tolulnak a címkék a vaskos könyvet kézbe véve. Ez nem vicces: ez napló. Vaskos, mert: (az előzetesek nem számítva) tíz évet fog át, 718 oldal, napi jegyzetekkel, 1 kiló 14 deka. És a tartalmi adatok: esetek, személyek, helyek, dokumentumok sorjáznak. Nem kulisszatitkokkal traktál a író, művészettörténész. Már az 1980-as években úgy érzékelte, az általa átélt, izgalmas események többnyire nyomtalanul eltűnnek. Nincsenek dokumentálva. Aztán az Új Forrás című folyóirat felkérésére jegyzetelni kezdett – regisztráció spirálfüzetbe. Majd a személyesen megélt művészeti események rögzítése megjelent a lapban, aztán már nem volt megállás. A téma: a művészet, a művészélet, a művészetgondozás, az üzletmenet, (a „művészkedés”). Behatárolva: a képzőművészet.

Nincs bevezetés, nincs búcsúszó, a hátsó borítón egy üzenet szól. Hogy ír a szerző? Sűrűn, pontosan, szépen. Az éves jegyzeteket fejezetcímmel látja el, sokat sejtetnek, például: valahol már érlelődnek mindenféle botrányok (1998), van itt egy csillapíthatatlan, állandó önigazolási kényszer (1999), Kodály Zoltán helyet cserél az ötvenhatosokkal (2001), nem változott itt meg az ötvenes évek óta semmi (2003), hatalmi jellegű művészeti törekvések (2006). Hogy készülnek a jegyzetek? Napról napra. (A recenzens, aki maga is noteszíró szegénylegény, tudja, mi munka ez.) Tengernyi adat, név, dátumok. Témák. És konfliktusok. Sértődések. Pontosabban, azok leírása. Sértődjön, ki magára veszi. Csinos kultúrpolitikai vircsaft is kirajzolódik. Hogyan pályázzunk? Hogyan pályázunk mi? Hogy bánik a művésszel a hivatal, a múzeum, a tévé, a műkritika? S hogyan bánnak a művészek egymással? Nekifeszülések, csúsztatások, tévedések. De nem vígjáték ez.

Mit kínál a jegyzetfolyam, amikor elvezet egy szövevényes világ magyar labirintusaiba? Alkalom a tűnődésre. Eddig is tudtuk, a művészet nem (csak) ihlet kérdése. És nem habostorta. A vernisszázson pukkannak a pezsgők, villannak a dekoltázsok, duruzsol a mű(értő) kritika. De mi az ára? Művészetszervezés, menedzselés, mecenatúra, ár- (és át)verések – pénz, paripa, fegyver. Tényleg, hol a művész?  A Le Monde francia napilap műkereskedelmi szakértője, Judith Benhamou-Hue szerint, egy festmény árát befolyásoló tényezők listáján az alkotó személye az ötödik.  („Kortárs milliók”, Demokrata, 2013.július 24., 58-61.)  A zsenit meg körülrajongják, ajnározzák. De ki a zseni? Aki annak mutatja magát. Akit annak kikiáltanak. A művész, az igazi, a hiteles meg összeszorított fogakkal dolgozik, olykor dühödten, olykor bohém szívétől lendítve. Majd fátylat borít aktuális modelljének pihegő testére. A szépirodalom, a filmek bőven szolgálnak témával, érdekes, színes történetekkel, amit a publikum hálásan fogad, mert a művészet vonzó ereje enyhíti életét. Szépséggel tarkítja szürke mindennapjait. Akkor is jó, ha sokan csak a csillogást élvezik, szeretnek közel lenni a művészethez. (Vagy csak a művészhez.) Mindegy is. Ki ne szeretné követni a mű születését, a művész életének titkait, a művészet rejtelmeit. Ezt követjük a múzeumokat járva Párizsban, Szentpéterváron, Madridban, vagy az élettörténeteket olvasva: hogyan élt és alkotott, Rodin, Picasso. Ebből a könyvből például azt, hogyan élt és alkotott Wagner Nándor Svédországban és Japánban, vagy, hogy fordul a sora a magyar alkotóknak Egerben, Szentendrén és másutt kis hazánkban.

Az is érdekes, amíg a mű megszületik, a vajúdás, az alkotás. Ez egy dolog. De amíg „létrejön az esemény” több stációt kell kiállni: finanszírozás, zsűrizés, kiállítás, nyilvánosság, kritika. Hogyan mérik a művészetet? Az esztétáknak megvannak az ízlelő bimbóik, az ítélő eszközeik. Mit is tart erről a költő, Voznyeszenszkij? „A vád fejemre: formalizmus. / Az élet be messze dobog / Önöktől, tisztes formalin-dús / és tömjénszagú tudorok.” (Este az építkezésen. Idézi Somlyó György: Másutt. Digitális irodalmi Akadémia, 2011. [2013. augusztus 6.] ). Akármilyen tudományosak, akármilyen szakmaiak, vagy annak feltüntetettek, ez a világ tele van szubjektivitással. Érzelemmel, érzékiséggel. És jól van ez így.

Ez már csak így marad. Érzek hasonlóságot a bölcsész tereppel. Mit ér a bölcsész, ha magyar? Demeter Tamás filozófus ezt mondja: „Míg a természettudományokban a tudományok teljesítmény értékelésének vannak bevett mérőszámai, addig a bölcsészettudományokban ilyenek eleve jóval kevésbé érvényesíthetők, így a szubjektív tényezőknek óhatatlanul nagyobb szerep jut. A baj az, hogy ezt az elkerülhetetlenül megjelenő szubjektív szempontot nem vagy alig korlátozza a szakmai morál.” Hangsúlyozza: a bölcsésztudományos teljesítményt is nemzetközi mércével kell mérni, mint ahogy az a természettudományok területén gyakorlat. Ő szakmáról, tudományról beszél. (Magyar Nemzet, 2013. július 13. 5. o.) A szakma, a tudomány képviselői nekiestek, jobbról is, balról is. Ez nem „játék”. (Noha sírnom kell rajta.)” – amint a Jobb és bal című Babits-versben áll.

És mit ér a művész, ha magyar? A művészi alkotásoknak nagyobb a nyilvánossági tere és köre, mint a filozófiai műveknek. A magyar (képző)művészek munkái ismertek szerte a világban. E téren is vannak értékeink. Működik, és nemzetközi a tetszésindex. (Működhetne sokkal jobban, persze.) A kritikusok, az esztéták meg dolgoznak „mérőszámaikkal”. Esztétikai fokmérők, piaci érték, ár és rés. Kinek szól a művészet? A művészetet tátott szájjal, ihletetten szemlélő néző-olvasó hevülete fontos, ám, ha az alkotást magát nézzük: maradjon a gyönyör – hasson a forma és az anyag. Hagyjuk meg a befogadói élményt.

Nem tértünk el a tárgytól, a könyv eseményei ragadtak el kicsit bennünket. Valami történt velünk. Elkalandozhatunk, erre csábít, buzdít a szerző, aki „művészeti történéseket” említ, minduntalan, következetesen. Nem művészettörténetet mond. Hasonlóan teszi, mint Fűzfa Balázs az irodalom/tanítás mezején: a műveken keresztül az irodalmi eseményeket szeretné megragadni, átélni, újraértelmezni a tanítványokkal, és megszabadulni az irodalomtörténet merevségeitől, hatalmi-esztétikai „szabályozókkal” kiszabott sablonjaitól, hatni kívánó, ám sokszor hamis, a művészre, a műre és a ránk ragadt (ragasztott) értékítéleteitől.

Hogyan közelítsünk ehhez a könyvhöz? Hatalmas munka. Mű/alkotás. Látnivalónak, olvasnivalónak is feladat. Lapozgatni is nehéz, de izgalmas. Olvashatjuk folyamatosan, regényként, követhetünk témákat, navigálhatunk időpontok mentén, előre ugorhatunk, és minden visszakereshető. Élvezetes, krimiszerű, ám valós. És igen tanulságos, céhen belülieknek és céhen kívülieknek. Akkor is, ha bizonyára nem mindenben van igaza a szerzőnek. A recenzens „körön kívüli”, ezt nem érzékeli. Azt igen, hogy a szerző szándékát nem a pletykaszintű leleplezés vezérli, hanem a feltárás. Úgy látja, hogy csak ezzel a – saját bevallása szerint is kíméletlen – módszerrel lehet tisztábban látni. S tisztába tenni...? Aki utána akar járni, nosza, csak tessék: a precíz névmutató és helymutató – kutatói mestermunka – eligazítja. Bármilyen furcsa is, a szerző „vizitátor”. Nem felforgató, nem csupán szemlélődő, de cselekvő, belsőből vezérelt, a művészetet, az embert lélekben, igazságban, hittel imádó lény. A nekem szóló dedikációban ez van írva: „… így teltek ezek a fordulatos évek”. Ez nem csak nekem szól. Mindazoknak, akik, a szerzői üzenet nyomán, úgy gondolják, hogy e könyv, „értékes részletekkel gazdagítja a darabjaira hullott, a darabjaira hulló Egészet”.

Zárjuk a recenziót a könyv jegyzeteket indító fejezetcímével: „szabadság, avagy egy szabad zsák”. Mert ez itt a kérdés. Jó okunk van a jelen idő művészeti történéseit, mint problémakört, a társadalomkultúra (lásd Szmodis Jenő) és a művészetfilozófia (lásd Fehér M. István) dimenziói felé terelni. A művészetgondozók meg töprengjenek el, szálljanak magukba, mielőtt a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordulnának. Inkább olvassák el a Naplót. Kíméletlenül.

(A mű hűséges gondozóiról, a fentiek jegyében. Szerkesztette: F. Almási Éva. Mutatók: Hedvig Olga.  A könyvet tervezte: Kemény Zoltán. A könyvet az Academia Humana Alapítvány szponzorálta. Támogatta a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadási Kollégiuma. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2013)

 

Nagy siker a Tapló

Ma este mutattuk be a sajtónak és a nagyközönségnek Wehner Tibor "Tapló - Kíméletlen Művészeti Napló 1996-2006" című könyvét, mely az Enciklopédia Kiadó gondozásában jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös terme kicsinek bizonyult és páran a folyosóról hallgatták könyvbemutatónkat.

Kiss Sándor elnökünk Wagner Nándorról a szinte elfelejtett magyar szobrászművészről beszélt, bemutatva életét, élete nehéz és felemelő pillanataival. Háromszor kellett újra kezdenie szobrász pályafutását és mindhárom országban - Magyarországon, Svédországban és Japánban - bebizonyította kiemelkedő tehetségét számos köztéri munkát hagyva maga után. Ezt követően röviden összegezte Alapítványunk tevékenységét:

• Wagner Nándor művészeti hagyatékának ápolása, kutatása és az eredmények publikálása, bemutatása a nagyközönségnek
• Wagner Nándor Díj a Partiumi Kersztény Egyetem művészszakos hallgatóinak
• Fiatal és amatőr művészek támogatása
• Japán mélyebb megismerésének elősegítése a középiskolás fiatalok között
• Alapítványi céloknak eleget tevő könyvek kiadásának támogatása 

Ezzel el is érkeztünk a 2013-as év könyvprojektjéhez, a Taplóhoz. Szakolczay Lajos irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus Wehner Tibor szépírói munkásságáról beszélt felidézve a szerző életpályáját. A szerző igazi naplóíró családból származik, s művészeti naplószerű feljegyzései az Új Forrásban jelentek meg már a nyolcvanas évek közepétől. A most kiadott műből részleteket felolvasva idézte meg a magyar művészet igen mozgalmas 1996-2006 közötti évtizedének egy-egy eseményét, ahogy azt a szerző látta, őszintén és kendőzetlenül. Az est fénypontja, a szerzővel folytatott izgalmas párbeszéd következett, esetenként megszólítva a Tapló által felölelt eseményzuhatagban szereplő itt megjelent művészeket és írókat.

 Közönséggel folytatott kis párbeszéd után jött a dedikálást kérők hosszú sora.

Az est záró üzenete így hangzott: 

Olvasson Ön is bele!

Könyvbemutató április 30-án

Wehner Tibor: Tapló
Kíméletlen Művészeti Napló 1996-2006
Enciklopédia Kiadó, 2013

2013. április 30. 17:00-19:00

Petőfi Irodalmi Múzeum, Vörös terem
1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 16.

Könyvbemutató

Szakolczay Lajos irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus beszélget a szerzővel a most megjelent művéről.

„Egymás jobb megértéséért”

Tapló - Kíméletlen Művészeti Napló 1996-2006

Az Enciklopédia Kiadó gondozásában, alapítványunk támogatásával megjelent Wehner Tibor művészeti naplója, amit ma kaptunk kézhez. Szinte letehetetlen olvasmány! A kíméletlen napló megszületéséről a szerő így ír:

 „Már az 1980-as években is azt érzékeltem, hogy az általam átélt és esetenként hallatlanul izgalmasnak és fontosnak ítélt művészeti történések jobbára nyomtalanok, dokumentálatlanok maradnak. Talán ezért is vállalkoztam az Új Forrás című folyóirat felkérésére 1985-ben a Komárom megyei kiállítások, művészeti események egy éves időszakának regisztrálására…
Aztán 1996-ban ugyancsak az Új Forrás szerkesztőinek ösztökélésére kezdtem el írni a Kíméletlen Művészeti Naplót, amely már minden, személyesen átélt művészeti történést dokumentált, és a folyóirat 1997-es lapszámaiban látott napvilágot.
Az egyéves sorozat lezárulása után tovább írtam a művészeti feljegyzéseimet, az időpontok helyesek, a helyszínek hitelesek, a szereplők pontosan megnevezettek.
Így született az 1996 és 2006 közötti időszakot átfogó Tapló, abban a reményben, hogy értékes részletekkel gazdagítja a darabjaira hullott, a darabjaira hulló Egészet.”
(W. T.)