2013. október 25., péntek

Szobor és vers kalandos találkozása



Sz. Tóth Gyula jegyzete
Tanári notesz 8. (kézirat – részlet)

„A Petőfi Irodalmi Múzeum díszes termében együtt volt: látvány–zene–hang–színek–formák, azaz az Élmény. Oázis a szóval zsúfolt mindennapokban, ahol szótól gyötört a lélek, szóba csavart fények alatt szótól vert sorsok forgolódnak.” Ezt írtam 2011. február 24-én, a „Szamárbőrünk” című 6. Tanári noteszben. Ismét hasonló élményben volt részem, ugyanott, megint emlékest Wagner Nándor tiszteletére, a közelgő székesfehérvári „Wagner-szoborlelet” című kiállítás beharangozója. A remekül összeállított műsorban voltak ismerős részek, olyanok is, amelyeket már elfelejtettem, és új elemek is. Vagy csak mostanra érett meg bennem egy-egy epizód. Wehner Tibor tételesen bemutatta a szobrokat, kalandos sorsukkal együtt. Kalauzolása közben felkaptam a fejem, amikor megpillantottam a József Attila-szobrot. Az az alak jelent meg előttem, amelyről Fehér M. István értekezett a József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája című könyvében (Kalligram, 2004). A filozófus eszmefuttatása nagy segítséget jelentett az Eszmélet francia fordításának (Éveil) elemzése során. (Megjelent: Mélyből a magasba az ESZMÉLET francia fordításával = Eszmélet, A tizenkét legszebb magyar vers 11., alkotó szerkesztő: Fűzfa Balázs, Szombathely, Savaria University Press, 2013, 347-365.)
Az összecsengések érzékeltetésére vázlatos gondolatsort adok közre a feldolgozásból. A francia fordítás lehetőséget ad a „termékeny” újraértelmezésre, nemcsak úgy, hogy a vers (mint az életmű fontos része) az „újraolvasat tárgyaként” jelenik meg, hanem elméleti keretek között, „dialógusviszonyba” hozható, ezáltal a költő egyenrangú beszélgetőpartner lesz.  József Attilával megtörténik a dolog, az esemény. „A megértés létmódja az eseményjelleg”, idézi Gadamert Fehér M. István. Ha ezt elfogadjuk (miért ne tennénk?), akkor a költő és az (újra)olvasója kettős szerepben is tételeződik: a költő mint az élet tanulója, megélője, értelmezője, s egyben – más megvilágításban – tanítóvá válik. Érzelemmel, értelemmel létezik, megélt tapasztalatait, értelmezési metodikával felkínálja, ebbe bevonja olvasóját. Az olvasóból tanuló lehet.
Tehát a létmegértés a tét. Szaporodnak az értelmezésvariációk: Fehér M. István tanulmánykötete meggyőző argumentumokkal szolgál és tágra nyitja értelmezési kereteinket. Az Éveil nyomatékosítja: a megértés értelmezéséről van szó, amikor (az ember) a „hétköznapi tevékenységi formáinak mindegyikében megértő-értelmező lényként jelenik meg”. És a hermeneutikai fordulatra jellemzően radikalizálódása, univerzalizálódása megy végbe, illetve jut kifejezésre”. József Attila életfilozófiájában hangsúlyos az élet folyékony, folyamatszerű jellege, a költemény feltárja: élettapasztalatainak keserves valóságát fájdalmasan-gyötrődve éli, helyzetét-állapotát meg akarja érteni, és akar kitörni abból. Fogalmi rendszere nem spekulatív, életfilozófiája konkrét elemekből táplálkozik. Itt kapcsolódásokat látunk a heideggeri felfogáshoz: az életfilozófiában meghúzódó jogos motívum Heidegger szerint abban áll, hogy „az élet valóságának kíván igazságot szolgáltatni”, és nem „spekulatív rendszerekbe próbálja gyömöszölni a valóságot, s a tényleges emberi életet...” És így jut túl József Attila a materialista világképen, a metafizika többet kínál, életen túl: ég felé.”
Ezen a nyomvonalon eljutottunk oda, hogy őszintén beszéljünk a „proletárköltőről”, arról a stigmáról, képről, amelyet a központi politikától vezérelt magyar irodalomtörténet ráakasztott, és oly nehezen szabadult tőle. Mára aztán már kitisztult a József Attila-kép, neki, többnyire, megengedik a világkép gazdagítását, változtatását.
De nem volt ez mindig így, a költőt kisajátította a kommunista párt ideológiája. És egyszersmind megmerevítette költészetét, emberi alakját.
És akkor a kivetített fotókon ott a „mi József Attilánk”. Összeállt a kép. Éreztem az összecsengéseket a fentebb idézett anyagokban „írva” ábrázolt és a bronzba öntött alak között. A „mi” költőnk hasonlított Wagner Nándor József Attilájára. Wehner Tibor érdekes és fontos adalékokkal szolgált az 1954-ben felállított szobor fogadtatásáról.  A művészettörténész idézett a korabeli kritikákból: „A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállítás alkotásait elemző, a Szabad Nép című napilap 1954. január 18.-i számában közreadott kritikájában Németh Lajos művészettörténész megállapította: „A tehetséges Wagner Nándor József Attila-szobra – ha elhibázott is – a helyes irányú keresést bizonyítja. A művész szakítani akart a megszokott szavaló pózzal, a külsődleges járulékokkal. Szobra belső feszültségtől, tűztől égő, rohanó, fiatal, sovány férfit ábrázol. A kezdeményezés, hogy hamis póz helyett életet adjon, helyes volt, azonban nem sikerült József Attila igazi egyéniségét megragadnia – egzaltált, beteges alakja mintha épp az öngyilkosságba menekülőt jelenítené meg.” A műkritikus Péter Imre, a Természet és Társadalom című lap kritikusa, ennél is szigorúbb ítéletet fogalmazott meg: „Wagner Nándor József Attila-szobra egyike a kiállítás legproblematikusabb munkáinak. Nem így és nem ilyennek akarjuk látni József Attilát, a nagy proletárköltőt. Mégis, mélyen megrendít a beteg, halálba induló költő alakjának felidézésével, emlékezetünkbe idézi a Horthy-fasizmust, amelyben a költőnek el kellett pusztulnia.” (Lásd Wehner Tibor: Wagner Nándor a Filozófus szobrász című könyvében, 47. o.)
No, helyben vagyunk. (Még ma is visszaköszönő, sőt forgalomban lévő ítéletek ideológiai, politikai körökben.) Az Eszmélet-francia (Éveil), Fehér M. értelmezésvezetésében, a művészetfilozófia felé vezető úton meg- és felszabadít e képtől. A művészet, ha őszinte, ha olyan filozófiai mélységű, mint Wagner Nándoré, besegít. Művészetek kapcsolódása: a vers ily módon találkozik a képzőművészi megjelenítéssel. Ez akkor lehetséges, ha sikerül kiszabadulni az ideológiai-politikai (elő)ítéletek, a szűkre szabott társadalomfilozófia, az ebből fakadó korlátozó, „kisajátító” esztétika béklyóiból. (Ami ellen József Attila már oly korán tiltakozott, és hárította! És másfajta „esztétikát”, művészi megismerést és értelmezést fogalmazott meg.) A fordítás által történő újraértelmezés lehetőséget ad esztétikai-filozófiai újraeszmélődésre, amihez segítségünkre lehet József Attila művészetfelfogása. József Attila a lételméleti művészetfelfogás felé mozdul el. Wagner Nándor is ebben a szellemben alkotott.
A francia nyelv átsegít az esztétikai mezőn, általa, a fordító, Timár György közbevetései (képei, nyelvi-fogalmi készlete) nyomán „valamiféle létmegértésben mozgunk” (mint ahogy Fehér idézi Heideggert), és végképp elszakadunk (legalábbis igyekszünk) a magyar nyelv „kínálta” esztétikától. Új olvasási folyamatban újraélés történik, és megértés, mely Gadamer szerint „egyfajta történés” – élmény születik, mely az „olvasói tudat autonómiája”.
Este a PIM-ben ez az autonómia nyitott, és befogadta az érzésfonatú látványt, a „nézői tudat autonómiáját”. Baudelaire-rel összefogva (Szabó Lőrinc fordításában): „Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén, / mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, / egymásba csendül a szín és a hang s az illat.” Hát, valahogy így találkozhattam Wagner Nándor József Attilájával.
2013. szeptember 18.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése